CVS a’la Bajcsy-Zsilinszky kórház

Halálra izgultam magam az úton. A rádióban folyamatosan lassú számok mentek, a végére már a stressz miatt bőgni kezdtem. Nagyon féltem a vizsgálattól, nem a fájdalomtól, hanem a tűtől. Végig ment a fejemben minden. Mi van ha rosszul szúrnak, mi van ha emiatt elvetélek, mivanha… minden másodpercben csak ezekre gondoltam. Mondjuk ki, rettegtem. 

Odaértünk 6:43 percre. A beutalóval a kezemben, bekacsáztam a betegfelvételi irodába. Felvették az adataimat, és közölték, hogy “A” épület második emelet a szülészet előtti irodánál jelentkezzek. Többed magammal várakoztunk, amikor kijött egy nővér és összeszedte a papírokat, majd eltűnt az irodába. Vártunk tovább, szinte szuggeráltuk mindannyian az ajtót. Végre kinyílt, és a nővér elmondta a szobabeosztásunkat. Felkaptuk a csomagunkat, és irány a kórházi szoba. A kórház egyébként egyáltalán nem bizalomgerjesztő, viszont az ott dolgozók ezt kompenzálják a kedvességükkel, a mosolyukkal. A szoba átlagos kórházi szoba, 4 ággyal. Elfoglaltam az ablak alattit, valamiért mindig azt választom. 

Bejött egy nővér, és szólt, hogy nyugodtan át lehet öltözni pizsibe, és várjunk nyugodtan, majd jönnek és felvilágosítanak mindenről. Addig elkezdtünk ismerkedni egymással a szobában. Megtudtam, hogy éveimet tekintve én voltam a legidősebb, viszont a 15 hetes terhességemmel a legfiatalabb terhesség. A többiek 17-18 hetesek voltak. Mindenki már szült, szóval egyikünk sem volt első gyerekes. Az egyikük 1/44-hez aránnyal a másik 1/245-höz, a harmadik szobatársamnak az UH mutatta ki hogy a tarkóredő vastagabb mint amilyen lehetne, szóval mindenki nagyon félt, és izgult a vizsgálat és az eredmények miatt. 

8 órakor megjelent a főorvos, és elmondott mindent. Mi lesz a vizsgálaton, mit csináljunk, mit ne csináljunk, és utána feküdjünk, pihenjünk, mert azzal tudjuk biztosítani, hogy minden rendben legyen. Továbbá, hogy 40 perc múlva, tipegjünk el a műtő elé, és ott várakozzunk. Az izgalom a tetőfokára hágott, mindenki a másiktól várta a biztatást. De hát annyira féltünk mindannyian. A férjem bekopogott hozzánk (a pasik addig a szoba előtt ültek, és vártak ránk), és szólt, hogy már vannak bent, és jönnek is ki szépen sorban. Kapva kaptam az alkalmon, és kiültem a műtő elé a többiekkel. Ha kijött valaki, egyből neki szegeztük a kérdést: Fájt? Mennyire? Milyen érzés volt? …stb.

Vártunk kicsit, amikor is nyílt az ajtó, és szólították az egyik szobatársamat. Betojtunk mindannyian. Alig telt el 5 perc, nyílt az ajtó, kijött a szobatársunk a hasát fogva,  és behívták a másikat. Gyorsan meginterjúvoltuk a már túlélő szobatársunkat. Ő elmondta, hogy neki nagyon fájt, és eszméletlen kellemetlen volt. Azt mondta a fájdalom egy jó erős menstruációs görcshöz hasonló. Ketten ottmaradtunk, és szétizgultuk magunkat, de megint alig telt el 5 perc, és már nyílt is az ajtó, és engem szólítottak. Remegő lábbakkal elindultam a műtőbe. Ott mindenki beöltözve szerintem mosolyogtak bár a maszktól semmit nem láttam. Kedvesen fogadtak, segítettek, nyugtattak. Lefeküdtem a műtőasztalra, felhúzták a felsőmet, és megnézték UH-n, hogy minden rendben van-e. Aztán a kezeimet a mellem felé tették, bele tették a zsinórját az UH készüléknek, lefertőtlenítették a hasamat, és kezdetét vette a CVS.

Az egyik nővér próbált beszéltetni, de nekem semmi hangulatom nem volt hozzá, és megkérdeztem nagyon baj-e ha nem beszélnék, mert úgy jobban magamba tudok zuhanni, és nem figyelném azt, hogy mi történik körülöttem. Így nem kellett beszélnem. Jött a szúrás. Először az érzéstelenítő injekció, ami nem volt kellemes, de kibírható. Aztán jött a másik. A bőr felületén nem éreztem belőle semmit, viszont, amikor a méhemet szúrták át, azt igen. De nem volt halálos, nem fájt annyira, igazából inkább csak kellemetlen volt, főleg az az érzés, amikor érzed a döfést. Nincs mit szépíteni az nem kellemes, de mondom, nem fáj!!! Közben mondták mit csinálnak velem, az azért megnyugtatott. Mondták, hogy ha akarok mozizhatok, mert ott az UH monitor és láthatom a csöppségemet. Kinyitottam a szememet, és akkor mondták, hogy most jön igazából a vizsgálat. Láttam a babám mellett elmenő tűt, és éreztem a kaparást. Az sem fájt, de látni a baba mellett a tűt… rettenetes érzés. Ezért inkább becsuktam a szemem, ne is lássam. Nagyon rövid ideig kapargattak, és már szóltak is, hogy vége, leragasztanak, és segítenek felállni. Lábra álltam, és ránéztem a beszélgetős nővérre, hogy na most már beszélgethetünk… 😀

A vizsgálat helye

Mosolyogva mentem ki, mert az ijedség, és a félelmen kívül más nem volt bent. Ki lehet bírni, tényleg attól függ kinek milyen a fájdalom küszöbe. Én például alig éreztem. A szobatársam akinek fájt, bevallotta, hogy ő nagyon ráfeszített a hasára valószínű ezért fájt neki a vizsgálat. 2 órát feküdnünk kellett, elmondták, hogy azért hogy a görcsölés ami sokaknak utána előfordul, ez alatt a két óra alatt elmúlik, enyhül. Tényleg így volt. Aztán jött az ebéd. Meglepően finom volt, befaltunk mindent. 

Mindent bele leves, Dubbary sertésszelet petrezselymes krumplival, és müzli szelet.

Végig pihentünk, feküdtünk, ugráltattuk a pasikat… 😉 Bejött hozzánk az egyik, majd a másik genetikus orvos, majd a főorvos is, és mindenki elmondta mi a teendő a vizsgálat után, és hogy 2-kor megkapjuk a zárójelentést, és mehetünk haza. Otthon kötelező fekvés arra a napra. Két hétig semmi olyan tevékenység ami fizikai megterhelés. Semmi emelés, max 1 kg-os kenyér. Pihenni sokat, és ha fáj akkor fekvés. Két hétig semmi szex!!! Ezt lesz a legnehezebb betartani! 😉

Túlélő vagyok! 😀

folyt.köv.

puszi: Menzi